Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Texas - 2009 nyár

2009.08.02

Lara Croft útinapló /Texas, 2009. július-augusztus/

Július 27.

Larson Conway, családunk egyik közeli és régi barátja meghívott bennünket texasi kúriájába üdülni. Habár sokan kételkedtek Larson vendéglátásában, és sokak kételye bebizonyosodni látszott, én bíztam Mr. Conwayben és ódon kastélyában.

Habár már tegnap este összepakoltunk, mégis 7-kor kellett keljünk, mert még mindenki összekészülődik, az 1 plusz óra. Én azért keltem ilyen korán, hogy netes dolgaimat (twitter, e-mail, stb.) elintézhessem. Mindenki arra számított, hogy nem fogunk tudni felkelni, az én saját, agyi ébresztőórám félórával korábban ébresztett a kelletnél. Mivel még csak 6.30 volt, elkezdtem hallgatni az mp3 lejátszómat.

Kis magánéleti háttér-információ: Adam Monroe-val pár napja szakítottam, volt férjem, David Caruso kegyeiért – ugyanis mind a ketten rájöttünk, hogy szeretjük egymást, és életünket egymással szeretnénk folytatni. Semmi sem állt utunkba, ezért ideiglenesen New Yorkban maradtunk (TR3 forgatás miatt), egy közös lakbérletben.

Félórát pihengettem még az ágyban, majd összekapartam magamat, és H-et is felráztam („H, hasadra süt a floridai napsugár!”), majd együtt mentünk ki reggelizni. Ezután pár fontosabb dolgot még összepakoltam (fogkefe, szivacs, fésű, stb.). Mara miatt megint késtünk, mert lement 5 percre az újságoshoz, de az 5 percből 20 lett, szóval csak később tudtunk elindulni.

H Hummerrel jött, mi meg szűkölködtünk a kis Trabantban. Csak később tudtuk meg, milyen baleset történt útközben.

Miközben mi megérkeztünk Texasba, Henry Gale hívott és szörnyű hírt közölt – a helikopter, mellyel Avocado és Frító jött, szerencsés landolás helyett lezuhant. A mentősök szerint Avocado a helyszínen rögtön meghalt, nagyon súlyos agyrázkódásban. A szülinapos Frító (tegnap lett 17) borda –és lábtöréssel megúszta, de neki az otthona – az ódon texasi kúria helyett – a közeli kórház lett. Mindannyiunkat lesújtotta Avocado halálhíre. A fanklub teljes vezetési jogát Henry kapta meg, bár nem örült neki; rettentően hiányolta a kedves, behemót, mégis hatalmas szívvel megáldott Avocadót. Mara nem akarta elhinni, ami történt – tagadta a tag halálát és bezárkózott a fürdőbe.

A kúria egyébként sokkal kissebb, mint az angliai. Viszont mégis nagyszerű (egyszerű, de nagyszerű): az alsó emeleten garázs, konyha, étkező, tv-szoba és klotyó van, a felsőn hálószobák, és mindegyik szobához külön fürdőszoba. Mi is elfoglaltunk egyet, de helyszűke miatt négyen kellett elférjünk egy kétágyas szobában (én, H, Zach és Mara).

Kipakoltunk (nekem kellett kipakolni Mara cuccait is), majd megérkeztek a további családtagok, John, Larson (aki beköszönt és megkérdezte, milyen a szállás), és Teddy, hogy csak a legfontosabbakat említsem (Mimó is jött, sírva-terhesen próbálta bekéretni magát a szobánkba). Miattuk bezárkóztunk a szobába, és nem jöttünk ki sokáig.

6 óra volt már, ezért lementem vacsorázni. Corazón felszolgált nekem három szelet kenyeret és két bögre kakaót. Nyááámi.

Estefelé elmentünk Larson bringáin felderíteni a környéket. H velem ült egy bringán, Maráén pedig Zach. Igencsak izgalmas út elé néztünk; senki sem számított arra, hogy John Paul milyen úton akarja elhagyni a környéket. Lejtős útra tévedtünk, ami tényleg nagyon lejtett, ráadásul kis kövecskék is voltak, amik miatt nem igazán lehetett fékezni. Elindultunk lefelé; a gond ott kezdődött, amikor H gondolt egyet, és elengedte a féket. Én már alapból le akartam szállni, de a kerekek megindultak, és lesüvítettünk. Mellettünk John Paul majdnem hanyatt vágódott és oldalra gurult, nehogy valaki átessen rajta. Azt hittem, fel fogjuk nyalni a köves utat, de a lejtő végén H istenien-egyszerűen lefékezett, és rám vigyorgott. Nekem a hangom is elment a sikoltozástól.

Az út második fele már nyugodtabb volt, legalábbis, ami a kövezetet illeti.

Este még sétáltunk egyet a birtok körül, miközben Mariah lelépett az egyik közeli diszkóba barátjával, Kirkkel. Nem tetszik a fazon. Túl bulizós. Féltettem tőle Mariah-t, de H azt mondta, ne féltsem már ennyire szegény gyereket.

Bevágódtunk a szobába, nehogy lekéssük az esti CSI elejét (avagy: nehogy lekéssük a gyilkosságot). Mara a végénél elment fürdeni, én meg elsírtam magamat a Marisol-os résznél.

Én voltam az utolsó, aki lefürdött. Negyed 12 volt, mikor bevetettük magunkat az ágyba. Nagyon elfáradtunk. De mivel mi Croftok vagyunk, egy új helyen való éjszaka sosem telhet el izgalmak nélkül.

A fürdőszoba ajtó elkezdett nyikorogni. A tusolófej már nem csöpögött, mert odaraktam egy törülközőt, bár ez csak ideiglenes megoldás volt. H azt mondta, ne figyeljek rá. Ha ő mondja, mindig minden sikerül (bár levegőt is elfelejtek venni, ha ő ott van). Negyed 1-kor még kisurrantam WC-re, ami elég nagy hanggal járt, mivel a WC-ajtót kulcsra zártuk, hogy bezáródjon + le kellett húznom a WC-t, ami az egész első emeletet fölkelthette. Visszamásztam az ágyba, és magamhoz húztam egy párnát, azt öleltem át. H sem aludt még, de mikor végre átölelt, sikerült elaludnom (Mara még egyszer, holtkómásan megkérdezte előtte, mi ez a hang = mármint az ajtóé).

Július 28.

Corazón felzavart minket fél 10 környékén. Szuper volt. Bár még egy órát biztos aludtunk volna. Mara felkelt és bezárkózott a fürdőbe. Később én is felkeltem, majd felöltöztem, fogat mostam, és együtt indultunk le reggelizni. Én túrós batyut ettem teával. H csak negyedórával később vánszorgott le, kócos vörös hajjal, bejelentve, hogy elfogyott a fogkrém. John Paul reggeli után elmondta a napirendet, amit kicsit kétkedve fogadtam, azután, hogy a napot pihenéssel akartam tölteni.

Így hát felöltöttem egy túraruházatot, majd az mp3-lejátszómmal megpakolva elindultunk a kocsihoz.

Negyed/félórás út után egy texasi állatkertnél kötöttünk ki, amit mindannyian nagyon élveztünk. Kóros bárányimádatomat az állatkerti bárányok szenvedték meg, miután fotózkodtam is velük; így a tevékkel, bivalyokkal, struccokkal, mű-zuluharcos-szoborral, és mindennel, ami jelen volt. John Paul majdnem rávett, hogy rodeózzak, de nagyon fáradt voltam hozzá. Ezután a terv az volt, hogy egy texasi várhoz megyünk, de megálltunk egy tisztáson, ahol egy bácsika ült, két különféle személyi repülőgép mellett. Na, mivel mindenki szenvedélyesen vonzódott az extrém sportokhoz, fizetés után rávetettük magunkat a gépre. H meggyőzte a fickót, hogy majd ő vezet, maradjon csak itt lenn. Később derült ki, hogy H-et nem kellett volna a repülőhöz engedni – de mivel ezt még akkor nem tudtam, beültem mellé. A gép lassan fordult meg, de alighogy rákanyarodtunk a „felszálló-pályájára”, olyan hirtelen indultunk el repülőstarttal, hogy azt hittem, kijön a reggeli belőlem. A levegőben már nyugodtabb voltam, és fülig érő szájjal bámultam a lenti világot; én is szoktam néha-néha vezetgetni, de csak hobbiból, igazából. 10 perc után visszafordultunk a pálya felé. H csak annyit mondott, hogy „egy kis súlytalanság”, de még meg sem emésztettem a mondatot, mikor leállította a motort, és zuhanni kezdtünk, egyenesen a pálya felé. Itt kezdtem el imádkozni. Alig pár méterrel a föld fölött H nekinyomta a motort teljes erejéből, és a kerekek – csoda, hogy egyben maradtak ezután – landoltak a földön. Mikor leálltunk, kiugrottam a gépből, és habár megijedtem korábban, gratuláltam neki az útért. Mara a bácsikával ment, nem bízta rá magát H-re, látva és hallva, mi történt a levegőben. Ő egy nyitott gépben ment, és bukósisakot viselt. Mint az eset után elmondta, rendkívül nagy szél volt és többször is hánynia kellett. A hullámvasutat már nem vállalta be (H-féle alázuhanás és oldalra billegés) – talán én sem vállaltam volna be, ha H előre szól. Mindenesetre mindhárman nagyon élveztük a repülést, és boldogan indultunk el a várhoz, amit a levegőből is láttunk.

Rengeteget fotóztunk, pózoltunk, mialatt felfedeztük a romokat, és kilátást nyertünk a Larson által emlegetett híres, csodaszép, (kicsit kietlen) texasi tájra. Ezután ebédelni indultunk. Találtunk egy eldugott, kedves kis éttermet, és a változatosság kedvéért ismét pizza margharitát ettünk.

Találkoztam Dr. House-szal, és egyik régi barátommal, Stewie-val. Mindketten fuvart kértek. Tekintettel barátságomra elvittem őket szálláshelyükhöz.

Hazaérvén bevetettem magamat a fürdő alá, és vettem egy trópusi zuhanyt. Isteni volt. Se forró, se hideg, csak tökéletes. Még a fürdőkabin oldala is bepárásodott, és H betűt rajzoltam az oldalára. Alig bírtam kiszállni. De mivel H is akart jönni, muszáj volt. Vizes hajjal kikászálódtam, és leültem, hogy feltöltsem a fotókat a laptopra. Egész jól sikerültek.

A délután nagy részét pihenéssel, heverészéssel töltöttük. Mara olvasott, én átnéztem pár aktát a teraszon, miközben egyre nagyobb szél kerekedett. De ezt mindannyian örömmel fogadtuk a nagy hőség után. Eljártam egy esőtáncot is, hogy essen, de sajnos később sem eredt el.

Henry Gale-ék szobánk ablaka alatt táboroztak le, és időnként gitárszó és ének hangzott föl (szerenád Marának). Persze az én fanklubbom sem késlekedett, ők az egyik ablakból bámultak egész nap.

Ahhoz képest, hogy meghívtam Adamet is, eddig jelét sem láttam annak, hogy valóban eljött volna. John (Chlaviër) szerint becsajozott, és minden idejét az új üdvöskével tölti. Kicsit dühös voltam, mert engem annak idején nem kényeztetett el így. De mit búslakodtam? Volt/van egy csodás pasim, aki mellett nőnek, és nem lánynak érzem magamat (a 19 év korkülönbség előnye). Van egy olyan érzésem, hogy H kezd visszafiatalodni mellettem.

Azon kívül, hogy minden éjjel egymásnak estek, Mara és Zach nem igazán töltöttek el időt együtt. Mindig csak külön láttam őket, Zach-et kevésszer, mert mindig jógázott (hiába, Mara mellett kell egy kis kibúvó), Mara pedig folyton a lakosztályunkban lebzselt, és bújta a könyvét. Az elhidegülés jelei? Csak azért kérdezem, mert nálam és H-nél is így kezdődött. Mindig elhúzott a CSI-ba, én meg ügyes-bajos dolgaimat intéztem, és odáig jutottunk, hogy nem is köszöntünk egymásnak, holott egy ágyban aludtunk. De mindig van kiút: lásd, mi. Úgy tűnik, H hozott pár fát a kandallóba, és most maximális lángon égnek. Mondhatni: a tűz még ég, és a kondér is tele (Teddy-nél: a tűz már kifutott, és a kondérból is kiszaladt már).

Mégis, Adam még mindig valami rossz mellékhatásként megpróbál berondítani, akarata ellenére. Hiába fogadtuk meg, hogy barátok maradunk, ez valahogy elúszott.

Este megint elmentünk bringázni, most már jobb úton. (Korábban a bringáknak elég fura hangjuk volt, John Paul-é például nyikorgott, az enyémnek meg „kísértetház” hangja volt. Hmm.)

Nem siettünk hazaérni, mivel este nem volt semmi jó a tévében. Vándorcirkusz érkezett Texasba, úgyhogy valamelyik este valószínűleg megnézzük.

9 óra tájban átugrottam Corazónékhoz, és megnéztünk egy Poirot-epizódot. Egész jó volt. Hastings kapitányt korábban mindig „hosszú zoknis embernek” hívtam. Sajnos Poirot-val úgy vagyok, mint Masi Okával; járnék vele, ha nem lenne olyan aranyos…

Mire visszaértem a szobánkba, Mara már lefürdött, úgyhogy én is elmentem. Időszűkében (fél 11 volt) H is beugrott, de máig rejtély, hogy fértünk el ketten a zuhanyzóban.

Mariah megint elment Kirkkel. H azt mondta, hagyjam szegény gyereket felnőni. Annabeth-ékre most Nagyi vigyáz asszem a városban, de H azt mondta, szerdán valószínűleg lehozza őket. Ha-ha! Szerintem elfelejtette, azután, hogy ez a hét csakis kettőnkről szól. Larson és John is ránk szólt, hogy ne álljunk le a folyosófordulóban falni egymást. Konzervatívok! A pech azt volt, hogy H erre azt mondta, hogy sajnos nem jutottunk el az ágyig. He-he. Már tuti kizártak volna minket a szobából, ha ők lettek volna a szobatársaink.

10.50-kor lettünk készek, és bevetettük magunkat az ágyba. Nyitva hagytuk az ablakot, a távolban guruló autók fénye pedig diavetítőként rajzolódott ki a falon. A huzat becsukta a fürdőszoba ajtaját, úgyhogy már ahhoz se kellett fölkelni. Mara nagyon maga alatt volt, és nem tudtam, miért. H mindig azt mondja, hogy túlságosan elfoglalom magamat a környezettel, ezért nem tudok pihenni. Nem tudom, hogy ezt most a csöpögő csapra, a zajos ajtóra vagy Marára értette-e.

Később becsuktuk az ablakot, kiugrottam még egyszer a klozira, majd elcsöndesedtünk, és elaludtunk.

Július 29.

Nem hiszem el. Adammel álmodtam. Japánban voltam Hiróval, és Takezo Kensei-t kerestük, aztán meg találkoztam Adammel (mint Adam), és mondott valamit, de arra már nem emlékszem mit, és azt is csak onnan tudom, hogy beszélt hozzám, hogy emlékszem az akcentusára.

Azt még elfelejtettem említeni, hogy tegnap svéd-zokniban néztem Poirot-t és így mentem le Deitért, és meg is láttak a szomszédok, ezért estére cicanacit húztam föl, hogy ne fázzak. Így legalább jobban néztem ki. Mara kiment a fürdőbe, én meg az mp3-lejátszómat kezdtem el keresni. Később én is felkeltem, és rendbe szedtem magamat.

A reggelit a bárpulton ettük meg. Mindenki elég kómás volt, főleg H, aki csak a sortját meg egy kinyúlt ingjét találta meg, és elég komolyan nézett ki még flip-flop papucsban. Viszont az egyik vörös tincse pont az arcába lógott, úgyhogy azt hittem a kakaós csigám fölött, hogy mindjárt ráugrok a fél család szeme előtt. Valószínűleg mindenki meglepődhetett, milyen gyorsan fejeztük be a reggelit és tűntünk el.

Henry Gale és a fanklub az ablakunk alatt töltötték az éjszakát. Láttam a vezető törött lábát és arra mertem következtetni, hogy az éjszaka kellős közepén megpróbált felmászni az ablakunkhoz, bekukkantani, mit csinál éppen Mara. Délelőtt gyertyás szeánszot tartottak Avocado emlékére. A temetése hétfőn lesz Baden-Badenben, és Mara azt mondta, elmegy, de nem tart emlékező beszédet. Biztos azért, mert elsírná magát.

Délelőtt elbringáztunk a gyógyszertárba, mert Marának szüksége volt ragtapaszra. Benéztünk az ABC-be és a városházára is, mert utóbbiban volt internet-hozzáférés, de bebuktuk, mert szerdán szünnap van ott. Majd talán holnap elmegyünk oda. John Paul elmondta, hogy ma késő délután visszautazik Londonba, és csak holnap hajnalban érkezik vissza. Szegény Corazón, egyedül kell aludnia!

Hazaérvén bedőltem az ágyba, miután átöltöztem. Texasban jelenleg gyilkos meleg uralkodik. Mara és John Paul Manchester United meccset néztek a társalgóban.

Később elindultam ebédelni; a kaja krumplis tészta volt, én pedig készítettem hozzá teát – istenire sikeredett! Adam ebéd közben kihívott a folyosóra. Meglepett, hogy itt van. Azért azt is láttam, hogy H utánunk leskelődik, és olyan hátra dőlt a székével, hogy azt hittem, felborul. Adam azt mondta, hogy sötétedéskor találkozni szeretne velem a gangon. Hmm.

A mai nap egyetlenegy tervünk van: kimegyünk a közeli strandra. Én valószínűleg nem fogok úszni, max. holnap vagy pénteken.

1 órával azután, hogy John Paul London felé vette az irányt, szedelődzködni kezdtünk, és kimentünk a strandra. Kicsit haragudtam magamra, hogy én nem mehetek vízbe. Lesátoroztunk a füvön, majd Corazón és Mara a habokba vetették magukat. Én az egyik törülközőn ülve hallgattam az mp3-lejátszómat, majd rádőltem az úszómatracra, és relaxáltam egy kicsit. Majd éreztem, hogy valami mászik a lábamon. Éppen ’átkelés’ (hangyák vándorlása a túloldalra) folyt. Sikerült egy boly (illetve inkább kas, mert szárnyas hangyák is voltak) kellős közepébe leülnünk. Pókerarccal álltam föl, és odébb húzódzkodtam. Csak fél percre pihentem meg az új helyen, a törülköző bal sarkán megint átkelés folyt. Az ajkamba haraptam, nehogy ordítsak egy poszttraumatikusat. Megint költöztem. Csak fél méterre volt tőlem a korábbi kas, de így legalább nem ültem bele még egybe, és a kast is szemmel tarthattam. Maráék félórával később visszajöttek, és távolabb költöztünk egy új fűre, melyben nem voltak kasok (később kiderült, hogy mégis voltak és Corazón belefeküdt az egyikbe). Később elugrottak ennivalóért, és már Mariah is velük tartott. Pár perccel később visszatértek, én pedig addig a negyed 6-os napon sütkéreztem. Mikor megérkezett a palacsintám, benyomtam két lekvárosat és két kakaósat. Nyááámi. Ezután bedurciztam, amiért nem úszhattam. 1 órával később Mara kirántott a szomorúságból, és elmentünk hintáztni. Na már most, a hinták Texasban kocsikerekek, hintának álcázva, úgyhogy fél percbe telt, míg fel tudtam egyáltalán mászni rá. Később sétáltunk egyet a parton. Mara és Zach elmentek szörfözni. Hmm. A szállás felé indultunk 7-kor, de H eltűnt, viszont később megtaláltam huszonéves lányok körgyűrűjében, kedvesem pedig vigyorogva pózolt, aláírást adott, és ölelte át a lányok egyikét. Dühödt kiáltások hallatszottak, mikor utat törtem magamnak, és elhurcoltam H-et onnan. Persze ő bizonygatta, hogy ezek csak rajongók, de én féltem, hogy több is lesz belőle; Amina 22-23 éves volt tavaly nyáron, szóval…

Hazafelé indultunk, mikor összetalálkoztam Mimóval, aki már olyan terveket dédelgetett, hogy együtt megyünk majd nyaralni a gyerekével, meg Annabeth és újdonsült csemetéje majd együtt fognak játszani. Őszintén remélem, hogy H kitalál majd valami jó magyarázatot, miért nem találkozhatnak a gyerekek. Félreértés ne essék, szeretem Mimót, de néha már annyira az emberre csimpaszkodik, hogy megszűnik az önállósága.

Maráék ettek még egy fagyit, majd végre hazaértünk egy kis séta után. Én otthon még bevágtam egy kis kiflit és kakaót a biztonság kedvéért. Este megnéztük a tévében Bereczki Zoli főzését. Azt hittem, elájulok! Nekem ugyanis bevallottan a gyengéim a vörös hajú férfiak! (Kivéve Pimms.) Szikrázó napsütésben, napszemüvegben, lángvörös hajjal… Whattaman! Később felugrottam a szobánkba (a társalgóban néztük a tévét), és ott folytattam a tévézést, Tim Roth-szal és új sorozatával, a Hazudj, ha tudsz!-cal. Tudták, hogy majdnem a pasi játszotta Perselus Pitont a Harry Potterben? Alan Rickman ugyanis csak a második lehetőség volt!

Ezután lefürödtünk, és 11-kor már ágyban is voltunk. Kiderült, amit már én is leírtam korábban: Mara kiszeretett Zach-ből! Hát, CUF. I told you so. Már az éjszakát se töltötték együtt. H megkérdezte, szeretem-e őt, de az „igen” válaszom nem ért semmit, mert a fickó ezt meztelenül kérdezte meg.

Július 30.

Jól aludtunk, leszámítva azt, hogy rögtön elaludtam, és Adammel álmodtam (hoppá, nem mentem ki a gangra tegnap!), majd felkeltem az álom után, és nem tudtam visszaaludni. Mara becsukta az ablakot, és utána rövidesen elaludtam. Azt álmodtam, hogy én vagyok Harry, és az új film vetítése után egy őrtoronyfélére próbálok felmászni, aminek a tetején egy pódium volt. Hagrid azt mondta, maradjak lenn, de én meg akartam találni Pitont és Lupint, úgyhogy felmásztam. Fenn Voldemort várt. Vajon ez jelent valamit?

9-kor keltünk. Mara foglalta el először a fürdőt. Utána lement reggelizni, én kómásan felkeltem, és összeszedtem magamat. H-el kéz a kézben mentünk le kajálni. Kakaós csiga és tea volt, mint mindig. Nagyon finom volt. Utána felmentem beágyazni, H lenn maradt, mert John Chlaviër elkezdett előadást tartani egy ismerőséről, aki nemrég börtönbe került.

A délelőttre nem igazán emlékszem, viszont ebéd után H-el ledőltünk még aludni egy kicsit a fürdés előtt. 1 óra pihenés után összeszedelődzködtünk, és kimentünk a strandra. Letáboroztunk egy kastalan helyre, majd Marával a habokba vetettük magunkat. Arra nem számítottunk, hogy a víz hideg lesz, és jó ideig tartott, míg megszoktuk a vizet. Ezután ketten bemásztunk a fürdőmatrac közepébe, és majdnem beszorultunk. Mara nevetve mondta, hogy mi lenne, ha így, beszorulva lennénk itt 6-ig, vagy így kellene kimennünk? Végül én lemerülve a víz alá kiszabadultam. A fanklub is megjött, és megüldöztek, meg bámultak. Később kimentünk enni egy kicsit, én megint palacsintát ettem, Mara pedig hamburgert. Utána még visszamentünk a vízbe, de a kijövet onnan eléggé viccesre sikeredett. Mara megkért, hogy toljam ki a partra, majd nem akart az algás földbe lépni. A vége az lett, hogy én kétségbeesetten kapaszkodtam a matracba, Mara pedig nem merte lerakni a lábát, és ott sodródtunk.

Később én átöltöztem (sokáig kerestünk öltözőt, majd egy öltözőbódé mögé bújtam el, és 10 percig öltöztem, és Marának adogattam ki a holmijaimat). Mikor kész lettem, sétáltunk egyet a parton, majd hintáztunk. Később hazafelé vettük az irányt.

Este elmentünk bringázni, és most távolabbra kerekeztünk el. Nagyon jó volt, de a szúnyogok elég éberek voltak, és megcsipdestek. De a lejtők nagyon jók voltak!

Fürdés előtt megint Bereczki Zolit néztünk és ájuldoztunk (én legalábbis). Elkezdtünk nézni egy Poirot-t is, de Corazón már majdnem bealudt, úgyhogy félbehagytuk. 11-kor kerültünk ágyba, de csak negyed 1-kor aludtunk el, mert hatalmas szél volt, és rezegtette, meg bevagdosta az ablakot, úgyhogy ezen változtatni kellett (lelkes jelentkező: én). H azt mondta, hogy velem mindig olyan izgalmas az éjszaka. Minden értelemben.

Július 31.

9.50-kor keltem. Mara még aludt, úgyhogy én felöltöztem, fogat mostam, stb., és átmentem Corazónékhoz, ahol Corazón éppen be akarta fejezni a Poirot-t. Ilyen jó időzítést! Ezután megreggeliztem, és belekezdtünk egy olyan epizódba, amiben Larson is szerepel (cím: Másodhegedűs, szerep: Charles Leverson), de ezt se fejeztük be, mert jött John Paul, hogy indulunk a kalandparkba.

Kicsit izgultam, mert volt már az 10 év is, hogy nem kalandorkodtam egy jót. H azt mondta, meg kell tanulnom felhasználni a stresszt és az adrenalint arra, hogy én irányítsam azt. Amúgy az adrenalin bámulatos dolgokra képes: egyszer például majdnem leestem egy kötélről, és hiába voltam fáradt, a kezem olyan görcsösen markolta a kötelet, hogy fel tudtam mászni. Asszem, H-nek megint igaza van.

A pályán Eric-kel és Ryan-nel találkoztunk! Óriási meglepetés volt! Együtt indultunk el, először egy könnyebb pályán. H nem vállalta a túrát, a korára mutogatott, és elindult előszedni a fényképezőgépet.

A legelső akadálynál az egyensúly-érzékre próbáltak hatni. Többször is majdnem oldalra estem, de sikerült megnyugodnom, és inkább a biztosítókötélre koncentrálnom. Wolfe-ék mögöttem jöttek, Mara előttem. A könnyebbített pálya tényleg könnyű volt, úgyhogy négyen vállalkoztunk a legnehezebb pályájára, ami a könnyebb pályáról indult, rögtön egy 10 méter magasban levő, kötéllétrával, amin néha le kellett állni, hogy átkössük a biztosítóköteleket. Ryan itt kezdett el siránkozni, és többször is majdnem oldalra kizuhant. Szerencse a mögötte jövő Delko helyszínelőnek, aki elkapta a karját. Marának se tetszett a magasság, de én nagyon élveztem, és pózoltam a fotózó H-nek; a pályát meglehetősen könnyűnek találtam. Többször is igénybe vettem tudásom nagyon hasznos eszközeit; a belengést, a sorrend betartását (kéz-láb-kéz-láb, habár néha fordítva csináltam), és bátorságomat, és az adrenalint nem is éreztem. Habár a befutásos-kötelesnél kicsit megijedtem, mert jószerivel a semmibe kellett kiugranom. Az egyik próbára jól emlékszem, aminél az volt a lényeg, hogy csak egyedül lehetett menni, mert a másik ráncigálta volna a kötelet. Nos, Ryan forró nyomon követett, én pedig, műveltségemet fitogtatva ugorva mentem át az egyik csüngő deszkára. Enyhe sikkantást hallottam, és már csak Ryan-t láttam lógicálni a biztosítókötélen. Sajnos hátranéztem, ezzel elvesztve az egyensúlyomat. A pályán ugyanis a drótkötél (amit eleve nem kellett volna fogni) és a deszka nem együtt mozgott, így nekivágódtam egy másik kötélnek. Mara éppen elég furán próbált meg inni, és már csak Eric harsány nevetését hallottam a túloldalról. H is eltűnt, volt egy olyan érzésem, hogy nem akart kiröhögni.

De azért teljesítettük az elvárásokat, én a megszokottnál gyorsabban, de Mara meglepett, milyen ügyes volt. A pálya végén (az egész háromnegyed órás volt) H a kezembe nyomott egy ásványvizet, és gratulált Marának. Nekem azt mondta, tőlem elvárta ezt a teljesítményt.

Mara bejelentette, hogy Zach-kel összeházasodnak. Később azt mondta, szerinte ez elég gyors lenne, úgyhogy mégse.

A fárasztó túra után bevágódtunk a kocsiba és hazafelé vettük az irányt. Útközben vettük két darab margharita pizzát, és hazavittük (félóráig készítették, én pedig akkor vagyok a legerőszakosabb, ha éhes vagyok), hogy a hideg kúriában megegyük. Mara közben elmesélte, hogy Larson nagyon szomorú, hogy holnap hazamegyünk.

Fáradtan, teli hassal indultam föl a hálóba, de nem pihentem. Feltöltöttem a fotókat, míg Mara mellettem aludt. Én nem pihenhetek. Kalandor vagyok, ennyi kaland sem fáraszthat ki. Valószínűleg nemsokára fürdeni megyünk, úgyhogy lehet, hogy el fogok aludni a vízben. Hoppá, ma van Walter! Olééé!

6 óra felé összekészülődtünk, és elmentünk úszni a közeli strandra. H is bejött a vízbe; korábban azért nem engedtem, mert akkor korábban jöttünk le, és még sütött a nap, és nem akartam, hogy a krétafehér bőrével leégjen. Jó volt úszni, pihenni a hűvös vízben, az izzadós kalandparki túra után. Bukfenceztem a vízben, meg álltam kézen is, de felment az orromba a víz, úgyhogy nem próbálkoztam többször.

A „szépfiúknak leáldozóban a csillaguk” cikk után joggal merült föl bennem az a kérdés, hogy vajon a családtagok tolerálják-e H iránt érzett érzéseimet? Mara persze igent mondott, de megkértem, hogy gondolja végig. Corazón már kivolt, hogy üvöltöztem mindenkivel, mert nem bíznak bennem, és az alkalmazottamnak megmondtam, hogy szeretem az idős férfiakat és hagyjanak békén. Azt hittem, H szokásos bölcsességével majd hozzászól, hogy „nyugodjak meg, idővel elmúlik majd”, de most kétségbeejtően hallgatag volt. Már 1,5 éve vagyunk együtt, és a környezetünk még mindig nem képes elfogadni bennünket. Múltkor is kiszálltunk Annabeth-szel a vízből, és azt mondták H-nek, hogy: „ó, a kedves unoka”. H pókerarccal ment el a törülközőkért. Bizonyára neki sem könnyű. Csak én, vele ellentétben, harcolok. Nagyon úgy tűnik, hogy H-et csak egy picit zavarja a környezet véleménye. Mindig is tudtam, hogy egyetlen félelme az, hogy azért fogom elhagyni, mert jóval idősebb nálam. Nos, Catherine Zeta-Jones (hú, miért David Robert Jones jut eszembe?) és Michael Douglas között 25 év van, szóval a mi 19 évünk nem is annyira bizarr.

Igazából már annyira megszoktam az H melletti életet, hogy már se Mohinderhez, se Adamhez nem tudtam normálisan alkalmazkodni, és rá kellett jöjjek, hogy H-ért rúgtam föl mindent, és ő az, aki mellett lennem kell. Az igazat megvallva – a cikkel kapcsolatosan –, nekem sosem jött be Brad Pitt. Se Zac Efron, vagy a mai szépfiúk. Mindig is különböztem. Első („hivatalos”) szerelmem Will Smith volt, egy feketebőrű rap-énekes. Fernando Sucre és Alex Krycek után jöttem rá, hogy kik az én célcsoportom; az 50 éves Teddy Bagwell, Rich Sullins, aki szintén 50, Alex Mahone, novemberben lesz 53, és H, aki szintén az 5. X után jár 3 évvel. Sajnálom, én ilyen vagyok, én érett férfiak mellett érzem jól magam. Legalábbis, ezt mutatja az is, hogy a 28 éves Adam túl nagy süllyedés volt hozzám képest, és a 35 éves Mohinder se tudott lekötni.

Még ettem kiflit és kakaót, majd pihengettem egy kicsit. Poszttraumatikus ordítással jöttem rá, hogy van a lenti tévén Cool – utolsó este jöttem rá –, ezért lesüvítettem. Még Gary Sinise-ék helyszíneltek, de H-ék jöttek fél kilenckor, úgyhogy bevackoltam magamat, és jó sok idő után végre kikapcsolódtam.

Fél 10-kor még elmentünk sétálni egyet H-el és a gyerekekkel. Lementünk a strandra, ami ilyenkor már pang, és ingyen be lehet menni. Nagyon szerettem volna úszni egyet, így, este. Persze ruha nélkül. A csillagok gyönyörűek voltak, a vízen ezüst híd keletkezett a Hold miatt. Később, mikor már kicsit részegesnek éreztem magamat a fáradtságtól, hazafelé indultunk. Útközben még rengeteget beszéltünk kettőnkről, és úgy döntöttünk, az esküvővel várunk még egy kicsit, és felbontottuk az eljegyzésünket. Nem azért, mert nem szeretjük egymást. Imádom H-et. Egyszerűen még nincs itt az idő rá.

Nem tudom, hogy ment el ilyen gyorsan az idő, de negyed 12-kor kerültem ágyba fürdés után. Nagyon fáradt voltam. Persze még beszélgettünk egy kicsit, majd megcsörrent a telefonom; a bátyám volt az, és Larson, hogy a kalandparkban maradtak beszíjazva. H pattant föl, és elment. Grrr. Fáradt voltam már utána menni, ezért elaludtam a sok fáradalom miatt. Mara másnap mesélte, hogy volt benn szúnyog, de én nem hallottam.

Augusztus 1.

Végre augusztus! Vége júliusnak! Van, akinek a 7. év kritikus, nekem és H-nek mindig a 7. hónap. Végre, végre, vége! Reggel nem tudom hánykor keltünk, mert Mara becsukta az ablakot, hogy sötét legyen, és megkérdezte, muszáj-e felkelni. Azt mondtam, hogy nem, és visszaaludtunk.

Később ő kiment öltözni. H nem volt mellettem. Biztos huszonéves lánykákkal töltötte az estét! Ekkor csörgött a telefonom; a TR3 producere volt az, azt mondta, a forgatást áthelyezték New Yorkból Miamiba. Ezt nem hiszem el. H biztos lefizette őket, hogy visszaköltözzek hozzá. Hmm… Miami… ahol 1,5 éven keresztül éltem. Istenem, de hiányzik! A villa, az ágy, a képek a komódon, a Hummer ülésének illata, a CSI márványpadlója, és Rick Stetler! Vissza akarok menni! Most, rögtön!

De megmozdulni se tudtam. A karom és a combom nagyon fájt a tegnapi megerőltetéstől, teljes izomlázam volt. Alig bírtam felöltözni és fogat mosni. Lekecmeregtem reggelizni, de aztán gyorsan visszamentem a szobába, és lefeküdtem pihenni. Az alkalmazottak ma biciklivel hozzák az ebédet.

Kénytelen voltam délelőtt összepakolni a holmikat, de elég nehezen ment, mert a karomat nem voltam képes úgy-ahogy felemelni. Marával kicseréltük a huzatokat, összepakoltuk ingóságainkat, majd pihentünk egyet ebéd előtt. Ismét margharita pizza volt az ebéd – és nagyon finom volt! H beesett az ebéd közepén; remélem, nem holmi huszonéves fruskával aludt. Ő azt mondta, bekéredzkedett Johnékhoz aludni, mert már késő volt, mikor hazaértek és nem akart felkelteni. Kedves!

Sajnos nem tudtunk időben elindulni, mert Larson nem volt a kúriában, és nála kellett leadni a kulcsainkat. Hmm. 4-ig vártunk, aztán befutott a Szőke Herceg, és végre elindulhattunk. Azonban, mivel mi vagyunk a Croft család, nálunk hazajutni se lehet normálisan. Félútnál elkanyarodtunk volna H-el, de még azelőtt dugóba kerültünk Maráékkal, ami egy bő óráig tartott, de mindenkinek az idegeit kikészítette. Én Agatha Christie-t olvastam, hogy meg tudjam őrizni a nyugalmamat. Később végre, órák hossza után leértünk Miamiba, és győztes ordítással vágódtam ki a Hummerból. Már nagyon fáradt voltam. Elterültem a kanapén, és pihentem egy kicsit.

Egész jó hetet zártunk; kivéve Avocado halálát. Borzasztóan lesújtott mindannyiunkat. Hétfőre hivatalosak vagyunk Marával a temetésre. Remélem, kibírom sírás nélkül. Avocado azon kevés emberek egyike, aki tapintatosságot, őszinteséget, kedvességet tanult az életből, alkalmazkodott a környezetéhez, és kifogástalan élete volt. Úgy érzem, ő volt az egyetlen tag, aki úgy igazából sosem zavarta Marát. H az előbb jött le az emeletről, és töprengő arccal feltette azt a kérdést, ami az elmémben is hánykolódik:

 

„ Miért mindig a jó emberek halnak meg? ”

R.I.P. AVIE. WE LOVE YOU.

 

PS. A kérdést kétféleképpen lehet értelmezni: azok, akik gyászolnak, értetlenkednek, mi, helyszínelők – és H töprengése is ezt mutatta – azon gondolkodunk: baleset volt-e vagy gyilkosság?