Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Life or Something Like It with Lara Croft

2009.05.24

Life or Something Like It with Lara Croft

Written by Richard Sullins

 

Délután 5 óra van. A floridai szállómból nézek kifelé, és elmerengek, hogy vajon mennyi ember nézheti-e most ezt a tájat ebben a pillanatban. Talán ő is éppen ezt teszi. Rengeteg ember, interjúvoló, újságíró tette fel nekem a kérdést, hogy megérte-e. Ha most így az elmúlt hónapokat átfutom, az én szemszögemből úgy tűnik, hogy minden megérte. Őrült lennék? Talán. Egy normális ember nem menne el a tény mellett, hogy börtönbe kerülhet-e az egyetlene miatt. De engem miért zavarna? Ha az ember tudja, hogy nem önszántából teszi, hanem csak a protokoll miatt, akkor megnyugszik. Én legalábbis megnyugodtam. Szerintem abszolút megérte. És hogy miből gondolom ezt? Nos, rájöttem, hogy van még értelme az egésznek. Kiderült, hogy kevesebb, mint 1 %-ot megmozgatok a szívében, és ez számomra éppen elég. Ami több mint 0 %, azt már esélynek lehet nevezni. Egyszóval, miért izgulnék? Azt annyi, stresszes életmódú ember megteszi helyettem. Addig a percig is tudtam, hogy minden ember életében bekövetkezik majd egy mérföldkő, ami mindent megváltoztat. Nekem 2 éve eljött. És borzasztóan örültem/örülök neki. Mi lennék nélküle most? Egy rohadt unalmas vezető, akit csak a parancsok érdekelnek. Ennyi – őszintén. Senki sem látja nálam jobban a különbséget. Persze, mindenki észrevette, mennyire megváltoztam. Ezt csak most vettem én is észre. Klassz felismerés volt. Igazából semmi ötletem sincs, hogyan kezdjem el. Annyi szempont szerint el lehet kezdeni. Célom, hogy a nyilvánosság elé tárjam a történetemet, cenzúra nélkül. Egyetlenegy másodpercet sem hagyok ki, még ha ezzel másokat is megbántok. Végül is, mi szebb az igazságnál? Ha senki sem hazudna, a könyv megjelenése után senki sem égne, mint a kopasz ember a gőzfürdő után. Ideje belekezdeni.

 Az alapok

Ha már a kezdeteknél tartunk, kezdjük a legelején. Fontos, hogy az emberek megismerjenek, mert a személyiségemtől kezdve tudnak véleményt alkotni. 1959-ben születtem Kanadában, és amióta az eszemet tudom, mindig is olyan ember akartam lenni, aki csinál valamit, nemcsak áll egy helyben, mint manapság a polgárok. A sulit olyan képzettségekkel végeztem el, hogy szinte bárhová be tudjak illeszkedni. Végül, a szüleim heves tiltakozása ellenére jelentkeztem az FBI Ügynökképző Akadémiájára. Apropó, a szüleim minden tervemet ellenezték, mert túlságosan is konzervatívak voltak ahhoz, hogy elfogadják: én aktív ember akarok lenni, aki jelen van mindenhol, és mindenben tájékozódott. Már ekkor sokan jelezték, hogy szerintük született vezetőegyéniség vagyok. Hízelgő volt… és mennyire igaz! /Nem vagyok egoista./

Az akadémia elvégzése után sikerült bekerülnöm az FBI chicagói ügynökségére, ahol tárt karokkal fogadtak (de csak azért, mert kevesen jelentkeztek ügynöknek, és velem együtt gyarapodott a létszám). 2 évig dolgoztam különleges ügynökként, és rettentően élveztem a munkát. Részt vettem bandaháborúk megelőzésében, emberhajszákban, sőt, egyszer terepen voltam, amikor egy szökevény megszökött a rabszállítóból. Sikeres eredményeket mutattam föl, a vezetőség mindig elismerően bólogatott. A 2. év végén előléptettek; no nem igazgatóvá, vagy ilyesmi, hanem az FBI Belsőügyosztályának megüresedett vezetői székét kellett betöltenem. Persze alaposan meg voltam lepve, mert engem gyakorlatilag nem erre képeztek ki. Oké, kicsit csalódott is voltam, mert akkor még nem sejtettem, milyen elsőbbségekkel jár a Belsőügyosztály vezetése. Itt nem arra célzok, hogy ingyen parkolhatok, stb. Nem tellett bele 3 év, huszonéves fejjel már én voltam az ügynökök réme. Már ilyen korán elterjedt a história, hogy ha behívatok egy ügynököt, azt akkor, ott, rögtön kirúgatom. Nem, nem volt így, és ezt már számos esetben cáfoltam. Csupán mindenki rühellt, és hogy ne kelljen még egyszer végigállnia a próbát, felmondott. Nem én rúgtam ki őket. Sok makacs, és forrófejű (akárcsak én) ügynökkel meggyűlt a bajom, és itt már a 2006-os évről beszélek. Alex Mahone már akkor gyanúsnak tűnt, amikor Oscar Shales esete miatt behívattam – rá egy évvel kiderült, hogy drogozott. Sosem kedveltem a fickót. Mondjuk ő sem engem.

Komplikációmentes megjelenés

És itt jön képbe főszereplőnk: Ms. Lara Croft. Szintén 2006-ban került hozzánk, de a meghallgatáskor még semmit sem vettem észre. Az ominózus állásinterjút nem én vezettem, nekem csak jelen kellett lennem, mint Belsőügyosztály vezető. Lara nem azért jött ide, hogy célokat állítson fel magának, és aztán véghez vigye. Ő egyszerűen csak dolgozni akart, menteni a menthetőt egy adott helyzetben. Nagyon furcsa volt ekkor ez a felállás, de már akkor is rettentően meggyőző volt. Az FBI igazgatója, Walter S. Skinnert le is nyűgözte. Már a meghallgatás végén kezet fogott vele, azzal a mondattal, hogy „fel van véve”. Akkor heves nemtetszésemet fejeztem ki, azzal érvelve, hogy nekünk olyan emberek kellenek, akik felelősségteljesen végzik a munkájukat, és Larát, aki akkor még ereklyefosztogatós múltjáról volt híres, nem találtam jónak az állásra. Konkrét elképzelésem volt, hogy egykoron a rendőrség is kereste az eltulajdonításaiért, és nem akartam ezzel bemocskolni az FBI becsületes képét. Azonban ezzel az álláspontért egyedül voltam, mert mindenki úgy vélte, Lara tökéletes az állásra. Muszáj volt lenyelnem a békát. Sajnos ekkor pont beütött a népszerűtlenségem, és ez is hozzásegített ahhoz, hogy ellenem forduljanak Larával kapcsolatban.

Később azonban kénytelen voltam bevallani magamnak, hogy Lara nagyszerű munkaerő, a feletteseivel és a főnökeivel tisztelettudóan és udvariasan bánik, és nem ejt hibát. Na, ez már több mint gyanús volt. De megint csak nekem. Hát behívattam. Az már feltűnt, hogy Larát nem féltik, tudták, hogy győztesen fog kilépni az irodámból. Akkor még csak 2 hónapja volt nálunk, de érdekelt, hogy mégis miért terjengnek a levegőben a múltjáról szóló összeesküvések? Rákérdeztem, hogy mégis miért pont az FBI-t választotta. Lara azt felelte, hogy az igazságszolgáltatás nagyon fontos jelen helyzetben, és szeretné kicsit előtérbe helyezni. Ebben viszont igaza volt, mert mióta ő, mint egy híres ember, belépett az FBI-ba, sokkal többen követték szemmel a munkánkat. Tényleg, mintha csak hirdette volna. Azt gondoltam, ennyi erővel mehetett volna a környezetvédelmiseghez, ott is kell a segítség. De most már kifejezetten örültem, hogy mégiscsak minket választott. Na, akkor döntöttem, hogy adok neki egy nagy falatot, és kárörvendően vagy sem, beosztottam a „már nagyon gyanús” Alex Mahone mellé. Laráék viszont annyira összekovácsolódtak, hogy ezután még másfél évig boldogították egymást. És sajnos nemcsak a szakmában.

Kezdetben még nem volt semmi balhé, csupán pár szót váltottak, papírokat futottak át, de később már együtt utaztak el távolabbi államokba, és hajnalig éjszakáztak az FBI épületében. A cérna akkor pattant el, amikor Lara kiszállt a liftből, és annyira elmerenghetett, hogy ráöntötte a kávéját Mahone-ra. Szemtanúja voltam. Olyan szégyenlősen kerülgették ezután egymást, hogy meg nem lepődtem volna, hogy együtt is mennem haza. 2007 nyarának végén kellett tudomást szereznem arról, hogy Laráék összejöttek. 


Amikor minden elkezdődött

A munkájukban nem mutatkozott meg, hogy együtt vannak, egyszóval kárára nem vált, csak pontosabb volt, ők ketten meg boldogabbak. De nem is ez volt a legnagyobb balhé akkoriban.

Ugyanis bekerült az FBI-ba Mara Jade. Hogy hogyan, arról máig fogalmam sincs. Nem tudom, ki vette föl, és hogy kikkel dolgozott, hogy milyen munkákat végzett. Én az egészből (és ezt Lara is megerősítette) csak annyit láttam, hogy újságokat lapozgat az irodában, és kávét visz a fejeseknek. Így aztán rábólintottam, amikor az egyik kolléga, Wheeler ügynök eltávolítási kérelmet nyújtott be, hogy összegyűjt 220 aláírást, csak rakjuk ki Mara szűrét. Egy hét sem telt el, sok munkatársnak nem tetszhetett Mara jelenléte, mert már 243 aláírás gyűlt össze. Már kezdtem örülni, hogy megszabadulunk egy felesleges kollégától, amikor kecsesen-elegánsan Lara libbent be, hogy ne vegyem komolyan az eredményt, és tartsuk meg Marát. Erre már nem tudtam mit mondani. Mara maradt.

Lara élete ekkor már kezdett a szakadék felé indulni, én meg még nem világosodtam meg annyira, hogy segítsek neki. Októberben kiderült, hogy ő és Mahone drogoznak + esküvőre készülnek + az első gyereküket várják. Még ez sem keltette föl az érdeklődésemet; minden időmet a Belsőügyosztályra fordítottam, rengeteg konferencián jelentem meg, és csak hébe-hóba tekintettem rá Wheeler jelentéseire, hogy Laráék már nem alkalmasak a munkára. Nem vettem tudomást erről. Hiába szenteltem minden időmet az FBI-ra, a cég mégis kezdett a rossz irányba fordulni. Csak hajszálon múlott, hogy elkapjunk egy terroristát, mégis meglógott, az ügynökök pedig türelmetlenségüket fejezték ki az osztályomnál. Az én idegeim nem sokáig bírták ezt, és a végén már csak annyi erőm maradt, hogy fogjam magam, és leüljek egy forró hőmérsékletű bárba és teljesen elengedjem magamat. Már alaposan betett a sok whisky, amikor azt hittem, hogy képzelődök, de tényleg Larát láttam közeledni. Ő sem lehetett jobb állapotban, mert minden gátlás nélkül belehuppant az ölembe és szájon csókolt.

Másnap már az eltávolítási engedélyt írtam alá Lara nevére. Oknak a hibás munkát és a várakozáson aluli magatartást jegyeztem föl, habár tudtam, a bárbeli eseményeknek semmi köze nem volt az FBI-hoz. Csupán nem akartam, hogy egy „sztriptíztáncos” legyen az egyik kolléga.

Még azon a délutánon eljutott hozzám a hír, hogy Lara elhagyta az országot, és Floridába utazott. Gondoltam, hogy rájött: átlépte a határt, és semmi értelme nincs az országban maradnia, ha amúgy is kirúgják. És képzeljék: még ekkor sem tett semmi hatást rám! Csak egy lecsúszott kollégát láttam benne, akin csak úgy segíthetek, hogy kirúgatom. Az eltávozása nemcsak azért volt kínos, mert mégiscsak távozott tőlünk, megvonva a szervezettől a reklámot, hanem azért is, mert azzal az emberrel távozott, akinek valószínűleg a munkahelyére lépett be: David Caruso személyesen, aki már ekkor is hadnagyként működött a CSI-ban. Skinner persze rám parancsolt, hogy hozzam vissza Larát, mert nem lehet abból botrány, hogy Lara otthagyta az FBI-t és a CSI-hoz ment. Semmi kedvem volt Lara után rohangálni, ezért csak egy telefonhívást bonyolítottam le, és tudtam meg hivatalosan is, hogy Lara becsatlakozott a CSI-ba. Azonban a szerződés mégis kimondta, hogy ha egy adott személy el kíván távozni munkahelyéről, csak az adott év végén teheti meg. Visszahozattam Larát Miamiból, aki ledolgozott még egy hónapot nálunk. Illetve kettőt kellett volna, de a november úgy végződött, ahogy senki sem gondolta volna.

 

Jazz & 1 éjszaka

Normálisan napnak indult egy keddi nap, és Lara már nagyon FBI-os munkájának futamidejének végén járt, és túlságosan is elengedte magát. Kollégái szórakoztatására jazz zenét rakott be -> és ezáltal jobban ment a munka, de én a bolond fejemmel mindenkibe bele akartam kötni, és többször is rászóltam Larára, hogy kapcsolja ki a zenét. A hatodik alkalom után már vittem magammal a kirúgatási papírt is, Larának pedig úgy lehervadt a mosolya, mintha nem hinné el, amit lát. Pedig én rohadtul komolyan gondoltam. Mondtam, hogy szedje a motyóját, ki van rakva. Nagyon látványosan hagyta el az épületet, mert durrogva rakta össze a cuccait, és minden egyes ajtót jól bevágott maga mögött. Ezután bezzeg mindenki engem bámult.

Hajnali 1 lehetett már, amikor félkómásan, mégis feldobódva a kávétól összepakoltam, és végigmentem a már üres irodákon. A biztonsági őr csak komolyan biccentett, de csak Larára akart utalni, aki összefont kézzel álldogált az ajtó előtt. Rögtön gondoltam, mi a célja: visszaszerezni a munkáját. De én keménykezű, szigorú vezetőként nem engedhettem meg magamnak ilyen luxust. Hiába győzködött, hogy már csak két hét van hátra, aztán amúgy is felszívódik, és hadd jöjjön vissza, rá sem néztem. A terveimet mindig is vasmarokkal fogtam, és sosem hazudtoltam meg magamat, most miért változtattam volna meg a dolgokat? Lara senkitől sem különbözött. Aztán amikor megtorpanva közölte, hogy adhatna valamit, mondjuk természetben, és az elég lenne-e. Sajnos vagy nem (inkább nem) én is csak férfi voltam, ezért fordultam vissza. Sajnos innentől ködösek az emlékeim, hiszen az eufórikus élmények mindig mindent kitörölnek az ember elméjéből. Amúgy sosem gondoltam, hogy valaha lesz ilyenben részem, pláne lassan 50 évesen.

Previously on Us

Másnap a lakásomon ébredtem. Naná-hogy hirtelen nem emlékeztem, mi is történt. Az elhajigált ruhákból már kikövetkeztethettem volna, de csak az FBI-ban jöttem rá – mikor Lara újfent dolgozott lelkesen Mahone oldalán. Egész nap kéz a kézben járkáltak a folyosón, Lara pedig véletlenül sem nézett rám.

Na igen… ekkor kezdtem féltékeny lenni, ami már magában rossz jel volt. Én??? Féltékeny??? Kerestem az okot, miért nem keresi a társaságomat, hiszen én már a nap végére vágytam rá. Az megint csak meglepi volt, amikor Skinner kezet fogott Larával, és gratulált neki az előléptetése miatt. ELŐLÉPTETÉS??? Hö? Ki? Mikor? Hogyan? Valami derengett múlt éjszakáról, de csak a rum jutott eszembe, meg a Naomi Campbell parfüm.

És egész héten így ment. Több meglepetés ugyan nem volt, de az érzés, hogy hiányzik, fojtogató volt. De nem szerelmes voltam. A-a. Nem. Csupán szexuálisan kielégíthetetlen.

Egy hét múlva volt az utazása napja, én meg megint kezdtem féltékeny lenni, most pont Carusóra, hogy a nap 8 órájában Lara mellett lehet; csak azért éreztem együtt vele, mert pont olyannak tűnt, mint én. Na, akkor jött a hír, hogy nemcsak a nap 8 órájában, hanem a nap 24 órájában vele lehet, mivel hogy a KERESZTAPJA. Na basszus. Biztos önkéntes volt, mert mindenki lenne egy ilyen szépség papája. Azon az utazáson azonban nemcsak Lara tűnt el, hanem Mahone is. Bizonyára ment Larával Floridába, ugyanis (és itt dühöngött Skinner) ő is átigazolt. Én már csak palira tudtam venni az öreget, mit érdekelt már engem a munka.

Kivettem egy hét szabadságot, és én is Floridába mentem. Felkerestem Larát. Sajnos az örömálarca mögött ugyanolyan volt, mint egy általános drogos: szomorú és magányos. Mahone sem volt a régi: gondoltam, hogy nincs minden rendben közöttük. Erre akkor jöttem rá, amikor rávettem Larát, hogy fussunk össze egy szállóban. A hotelszobában lett vége a találkának. A rámenősségem és az elvakító vágyaim itt még mindig fehér foltokat hagytak az emlékezetemben.

Másnap megint nem emlékeztem semmire. Csak az ATM-nél jöttem rá, mi történt. A számlámról hiányzott 1 millió dollár. Bele kellett ütnöm a szerkezetbe: a Jóisten is tudhatta volna, hogy miért fizetnék Larának, amikor a pillanat ezer ilyen alkalmat kifizet? De mégiscsak így történt. Legközelebb, másfél nap „kihagyás” után újabb összeg, ezúttal 3 milka tűnt el. Ekkor már nagyon dühös voltam. Bedrogozva sem voltam, miért, miért, miért fizettem neki?

Persze voltak kemény pofonok is a tettünk miatt. Egyszer például kénytelenek voltunk egy éjjeli pubban találkozni, és ki érkezett? Caruso, Lara arcán pedig csattant egy hatalmas pofon is. Én nem kaptam semmit. Azért sajnáltam Larát.

Következmények

Ezután sem volt minden tiszta. Titkos találkákat beszéltünk meg, mindig különböző helyeken, hogy se Caruso, se Mahone ne találjon ránk. Akkor jöttem rá, mennyire szükségem van rá, amikor három hétig nem láttam, az esküvő következtével. Ugyanis 27.-én hozzáment Mahone-hoz.

Nem jelentkezett. Hiába hívtam, sosem volt elérhető. A CSI-ban nem jelenhettem meg, túl feltűnő lett volna. Annyira meg nem voltam lángész, hogy másmilyen alternatívát találjak. Hát ennyi lett volna? Teltek a hónapok, nagyon sok idő telt el, már 2008 nyara előtt álltunk, amikor végre kaptam egy fülest: július végén Olaszországba utaztam, mert úgy hallottam, Laráék ott töltik a nyarat. Ott kellett szembesülnöm a Jóisten akaratával: Lara, immár nagy pocakkal a hintaágyban fekve fejét Caruso ölében nyugtatta, aki elmerülten mesélhetett valami unalmas helyszínelős sztorit. Mikor egyedül maradt, nem tudtam magamat tovább fékezni: becsattogtam a birtokra, és számon kértem Larát, hogy miért tűnt el. Őt ugyanúgy meglepte a jelenlétem, mint engem Carusóé. Nem értette, miért haragszom, ő viszont mégis mérges volt, hogy hogyan képzelem, megjelenhetek itt. Az arcomba ordította, hogy hozzáment Carusóhoz, és hogy takarodjak onnan. Kirakott a birtokról. Mégis tudtam, hogy van esélyem, hiszen nem köpött be Carusónak, és mérges volt, ami azt jelentette: nem vagyok közömbös számára.

Ezután nem terheltem őt a jelenlétemmel, távolról figyeltem őt. Már nem volt helye a szívében olyasfajta fájdalomnak, amit akkor érzett, mikor Mahone-nal járt. Mégsem fogadtam el, hogy Caruso nyert, aki öregebb nálam.

Megbocsátás?

Újabb hónapok teltek el, én meg kezdtem elveszteni a fonalat. Az i-re a pontot a gyerek megszületése tette föl szeptember elején. Még nem mertem megközelíteni őket. Tényleg boldognak tűntek. De hogy is hiányozhatnék pont én a képből? Na jó, azért mégiscsak nyálasnak tűnt a boldog-harmónikus élet Carusóval. Nekem sosem jött be ez. Csakis unalmas embereknek való. De Larának mégis tetszett. Habár azelőtt fogadkozott, hogy neki bulizás kell, meg amúgy is drogozott. Mahone-nal azonban eltűnt a boldogtalanság és a drogozás is. Tényleg nem sok mindent értettem.

Nem sokkal később már ismét Floridában lebzseltem, amikor jött a hívás, egyenesen Larától. Nem volt győzelemittas felordítás, de tényleg MEGFOGTAM AZ ISTEN LÁBÁT!! Hívott a villába. Na-ne. A szerelmi fészekbe? Pfffh. Mégis mentem. Vitt a kötelesség. Klassz volt a kérójuk, megebédeltettek, de olyan csönd volt, hogy azt hittem, átlyukasztja a falat. Lara kezében remegett a villa, Caruso arca meg olyan vörös volt, mint a haja. Ms. Jade persze feloldott mindent. A folyosón közölte, hogy mellettem el, és nyugodtan csábítsam el Larát. Egyértelmű volt, hogy nem fogadta el Carusót. Én se. Ebben egyetértettünk.

3 nap telt el, mikor Larával és Marával lógtam a kihalt floridai utcákon, nevettünk az idétlen vicceimen, amit a letartóztatott bűnözőktől loptam. Mintha elfelejtettünk volna a múltat. Úgy éreztem, megérte az a sok várakozás. És kiöntöttem a szívem.

Interjút adtam egyik nap. Egyértelművé tettem az érzéseimet, de most már bevallhatom, hogy sosem éreztem szerelmet Lara iránt. Soha. Sok embernek ez elfogadhatatlan, de miért ne lehetne együtt egy olyan pár, akiket csak a testi örömök tartanak össze? Ilyen is tarthat egy életen keresztül.

Úgy éreztem magam, mint egy vámpír, aki végre nemcsak tofut kapott, hogy csak a túlélés legyen a fontos. Vért kaptam. Ez elég volt még jó pár hónapra. El is felejtettem, hogy a legkezdetlegesebb tervem az volt, hogy visszaviszem Larát az FBI-ba. De ezt már rég elfelejtettem.

Tettlegesség

Több mint félévre elég volt az a pár nap. Győzelemittasan tértem vissza Chicagóba, ahol közölték velem, hogy ki vagyok rúgva. MI VAN??? Rájöttek, hogyan lett előléptetve anno Lara, és hogy hová lett az ösztöndíjam. Na, legalább az őrült ügynökökkel már nem kellett törődnöm. Még nem éreztem késznek magamat arra, hogy visszatérjek Floridába, ezért inkább befeküdtem egy wellness-szállodába, és hagytam, hogy kipihenjem a sok stresszt. Csak arra figyeltem, hogy feltöltődjek, és felfrissüljek. Ekkor már elkezdett foglalkoztatni a visszahódítás kísérlete, ezért kijártam a lőtérre. Ne gondoljunk senki semmi rosszra! Csak azt az elvet vallottam, „manapság, ilyen világban és ilyen korban az embernek felkészültnek kell lennie, hogy megvédje a családját”. Elérkezett a február, és az idő is, hogy visszatérjek.

Caruso lőtt sebet szerzett, Lara pedig kivolt.

Felelni a tettekért?

Áprilisban jöttek Caruso skinheadjei, hogy le vagyok tartóztatva. Pontosan miért is? Nem értettem. De nem voltam kiborulva, hiszen én nem tettem semmit. Persze sokan gondolják, hogy talán azért, mert perfektül meg volt szervezve Caruso leszedése…

Három nap sem kellett, nincs bizonyíték, pá-pá, és mehettem is. Huh. Lara pedig fogadta a hívásaimat. Cool! Csak ez kellett. Itt már minden kristálytiszta volt. Sikerült annyira meghatnom Larát, hogy talán többet érzett irántam, és otthagyta Carusót. Egyiptomba, majd Angliába menekült az érzései elől. De ez nem volt elég… hiába békült ki a vöröskéjével, és tértek vissza a napfény államba, minden ott folytatódott, ahol abbamaradt: Lara kétségekben vergődött. Túlságosan is élethű lett a tervem.

Kétszer találkoztunk ezidő alatt; az első után ment az arabokhoz. A villában beszélgettünk, ő az alkoholtól kissé elveszítette a fejét, én pedig egy kortyot sem ittam, hogy józan tudjak maradni. Nem vagyok/voltam gazember, ezért nem élveztem ki a lehetőséget. Majd akkor, amikor szabadon ki lehet élvezni a lehetőséget.

A második viszont már botrányt és félreértést szült. Larát megkavarta a letartóztatás, ezért megpróbált mindent rám fogni. Beállította a találkánkat egy megerőszakolási kísérletnek, és így újra hűvösre tett. Azt hitte, ezzel megállíthat? A naiv Caruso bezzeg mindent bevett. Persze ezt is csak végső elkeseredésében, mert a nagy kavarodásban kénytelen volt a kék bogyókra hagyatkozni, hogy leljen valami örömet ebben a válságos világban.

THE END

A letartóztatás ismét félresikerült, többnapos fogda után szabadlábra helyeztek. Egy hét múlva itt az utolsó tárgyalásom, hogy tisztázzam magamat. Menni fog? Naná. Hiszen újfent nincs bizonyíték. És ha mégiscsak bezárnának, egy valami örökre értelmet fog nyerni az életemben: Larát nem fogom elfelejteni.

A könyvet sokan ellenezték, hogy megjelenjen, többek között Lara is, éppen a tegnap esti bulin. Inkább örülnie kellene. A történetünkre mindenki kíváncsi.

Bizonyára sokan kérdik, hogyan tovább? Nos, mint már egyik interjúmban említettem, ez csak Larán múlik, és az ítéleten. Lehet, hogy pár év múlva írhatok még egy könyvet… he-he-he. Bizonyára fogok. Hiszen örökre, ha nem is fő-, de mellékszereplője biztosan leszek az én csibém életének. Kimondta, hogy egyáltalán meg tud szabadulni tőlem? Senki sem kételkedik ebben. Most már tétmentesen kérdeztem Carusótól, hogy „hogy van a csajunk?”. Mondtam már, hogy Lara nem biztos abban, hogy Carusóé a gyerek? Opp-opp, gyerekek? Amúgy meg már volt példa arra, hogy egy nő ikreket várt, mindkét gyereket különböző apától…

Amúgy visszakaptam a régi pozíciómat az FBI-ban. Hiába, hiányzott a régi székem. Mennyi mindent kaptam attól a bolond állástól! Köszike mindenkinek.

Hát, a könyvnek vége, de a sztorinak nem.

Még sok élményt kell átélnem Larával.

Sok minden vár még ránk.

Meg fognak lepődni.

 

xoxo

 

Rich

 

Ajánlom a könyvet: a Croft család összes tagjának; jó haveromnak, Teddy Bagwellnek, mert sokat tanultam tőle; Larson Conwaynek, hogy merítsen egy kis ihletet; Mara Jade-nek, hogy borzongjon egy kicsit; Alex Mahone-nak, hogy végre rájöjjön, mi folyt a háta mögött; H. Carusónak, hogy tudja, van egy vetélytársa; Frank Wilsonnak, hogy tudja, mit rakjon a címlapokra; Wheelernek és Skinnernek és az FBI-os bandának, mert sokat köszönhetek nekik, és hogy tudják, nem hátráltató a munkakapcsolat; Annabeth Madisonnak, hogy tudomást szerezzen arról, mit/kit művelt az anyja; John Croftnak, mert ő a legszuperebb életművész…

… és Larának, hogy tudja, szeretem, és lassan azt hiszem, szerelemmel.

 

Kiadták: 2009. május 24., Amerika és Anglia egész területén.

 

Szponzorálta: Frank Wilson & Larson Conway.

 

(Szerk: a könyv a kereskedelmi piacon nem így jelenik meg.)

2 fotó kivágva.